Igazából nem tudom,hogy mi a bajom,
Csak könnycseppet érzem az arcomon,
Féltem újra megszerezni egy fiút,
De már túl késő innen már nincs kiút,
Miattad sírok, miattad élek,
Elveszíteni őt, ettől félek.
Írom a versem, mit nem lát senki,
Sír a lelkem, mit nem hall senki.
Nem értem a világot, s az embereket,
Rosszat tesznek, mégis nevetnek.
Igazságtalan a világ, rosszak az emberek.
Ezt ki érti meg?!
Csak egy gyerek vagyok az álnok világban,
S a versem is csak porszem egy üres pohárban.
"Miért én?" kérdezem az ég felé kiáltva,
de kis idő múlva rájövök, mind hiába,
szenvedek azért mit nem én tettem,
és ez megváltoztatta az egész életem.
Elveszetten nézek magam elé,
néha megcsúszok a leejtő felé,
sokszor az élet ellenem vallott,
de soha nem adom fel a harcot!
A szemem könnyben ég,
gyerünk élet, kínozz még!
Tudod, a szív fáj a legjobban,
ezért inkább ölj meg gyorsan!
Én ezt tovább nem sokáig bírom,
talán elkezdhetem ásni a sírom...
Az életem lemeze fordul,
Lassan az utolsó dalhoz ér.
Szememből a könny kicsordul,
Vajon az életem ennyit ér?
Addig, míg szívünk dobban, amíg élünk,
Mindent, s mindenkit elveszítünk...
Mikor a huncut mosolyod látom,
egyből elszáll minden bánatom,
melletted újra szép az életem,
kérlek, ne engedd el két kezem!
A hiányodba is belebolondulok,
ha újra elhagysz, én belehalok!